Charatan

Sokan még a Dunhill-nél is többre tartják. Ami azt illeti, tán nem is alaptalanul. Vannak, akik szerint egy Charatan, az Pipa, mi több; A Pipa (így, nagybetűvel). Egy Charatan pipára, amíg azt Charatanék csinálták, életre szóló garancia volt (már nem a tulaj életére, hanem a pipa élettartamára szóló), míg Dunhill is, Upshall is etc szabott idejű garanciát adott és ad.

Charatan az 1800-as évek vége felé kezdte meg működését Londonban, kis, családi vállalatnak indult s a 1960-as évekig az is maradt. (Amikoris valami amerikai cég felvásárólta őket) Én úgy tudom, gyökérpipán kívűl mással nem foglalkoztak, se tajtékkal se piperecikkekkel se semmi egyébbel. A kisskálájú cég kezdetektől fogva csak manufakturális gyártást alkalmazott; egy pipát egy master készített a gyökér darabolásától a polírozásig. Ennek megfelelően üzemük felszerelése, gépparkjuk, egyszerű volt. Mivel a szó szoros értelmében vett tömeggyártást sosem csináltak, technológiájukban automatizálás nem szerepelt, például még kopírmaróik etc sem voltak. Filozófiájuk is egyszerű volt: csak pipát, de abból a legjobbat, amit készíteni lehet. Ennek érdekében a legjobb nyersanyagot, csak a legtökéletesebb gyökereket használták. Két minőségi kategóriát tartottak, volt első (Perfection vagy Distinction?) és második (Rough) vonalbéli pipájuk, de felülethibás vagy töltött felületű darab soha nem hagyta el üzemüket. Egy darabból vagy Perfection lett, vagy Rough, vagy feltüzelték.

Úgy gondolom, hogy a Charatan utolérhetetlen minőségének egyik titka a technológia. Például; a gyökér kiszárítása az egyik leglényegesebb alapművelet. Ugyanis a gyökér nyers állapotában (mégha "holtan" ássák is ki) különféle növényi szaftokat, nedveket tartalmaz. Ahhoz, hogy pipakészítésre alkalmasssá váljék, azokat abból valamilyen módon ki kell csalogatni, majd ki kell szárítani. Hiszen a fa, amennyire csak lehet száraz kell legyen, s lehető legkevesebb maradjon nedveiből vissza, hogy pórusai szabadon "lélegezhessenek". (A földből kiásva szabad levegőn kiszárad az magától is, de egyrészt ahhoz igen hosszú idő kell, másrészt a nedvek csak beleszáradnak, el nem párolognak.) Ha ez nem történik, nem lesz belőle jó pipa. Azon felül, hogy a fa gyenge és igy rövid életű lesz, a levek maradékai nemkivánatos ízt hagynak a fában.

Ezt a szárítást általában úgy végzik, hogy előszőr pácolják a gyökeret, mintegy "kilúgozzák", majd különféle vizes oldatokban, emulziókban kifőzik, hogy a páctól, s avval együtt az abban oldott nedvektől is megszabaduljon. Maga az eljárás nem különösképp bonyolult, de időigényes, s nem tökéletes. Általában maradnak anyagok a gumóban, amiknek íze a kész pipán - mégha csak elhanyagólható mértékben is - érződik. Bár Dunhill valami olajos pácot talált ki s használ, ami jobb hatásfokkal működik ugyan (s mellesleg kevesebb időt is igényel), de Charatanéknak még ez sem volt elég jó. Másféle eljárást alkalmaztak, aminek során magasnyomású gőzzel kezelték az enyhén, vagy egyáltalán nem pácolt fát, ami ugyan még az előbbinél is hosszabb időt igényelt, de az eredménye is lényegesen jobb volt, alapanyagjuk összehasonlíthatalanul tisztább lett mint a többi gyártóké.

A technológia következő momentuma maga a szárítás, ami jónevű műhelyekben általában abból áll, hogy a pácolt, kifőzött gyökérdarabokat felhevítik, majd bizonyos ideig alacsonyabb hőmérsékleten, de még mindig melegen 'aszalják', s végül hosszú időn át jól szellőző helyen felaggatva tartják. Na, Charatanék ezt is másként csinálták; meleglevegős kemencékben szárították a fát. Igaz, hogy ez dupla annyi időt vett igénybe, de mint az elébbi áztatásnál, az eredmény itt is nagyságrenddel jobb lett. Mindezek után kezdődhet a tulajdonképpeni feldolgozás, pipa előállítása.

Pipáik rendszerint egyszerű, tiszta stílusúak, formagazdagságra, méretváltozatosságra Charatanék közel sem fórdítottak akkora energiát, gondot mint pl Dunhill (ne feledjük, hogy Dunhill eredetileg designer), ami nem jelenti, hogy elhanyagolták volna, de legmagasabb prioritást a minőség kapta, a kűlcsin emögött másodlagos fontosságú volt. Na, elég az hozzá, pipáik minősége ellen kifogás nem lehetett, azokat még királyok is vették.

Mint már említettem, a '60-as évek közepe táján amerikai tulajdonba kerűlt a cég, ez azonban lényeges változást gyártásban, minőségben nem jelentett, az ámerikánusok csak a nevet akarták. A kiöregedett mesterek által tanított pipafaragók új generációja is értette a dolgát, egy Charatan továbbra is pipák non plus ultrája maradt. Egészen a '80-as évek elejéig, amikoris Dunhill megvette azt az amerikai céget, s evvel legfőbb riválisa, Charatan is ellenőrzése alá került. Az azóta Charatan néven készűlt pipák tulajdoképp Dunhill pipák, jelölésük a D.C. (Dunhill's Charatan) is erre utal ma már. (Azelőtt is használták a D.C. jelölést a pipa szárán, evvel jelölték, hogy a szopóka speciális formájú, ún. Double Comfort). Természetesen továbbra is, mai napig is, minőséget jelől a CP a pipán, de már nem azt az extrém kvalitást mint azelőtt.

Leonidas

  ugrás az előző oldalra