Erről a dohányról írni olyan érzés számomra, mint Adynak Érmindszentről, Arany Jánosnak Nagyszalontáról. Második csomagom volt, s azóta is vissza-vissza térek hozzá. Pedig elsőre nem túl bizalomgerjesztő: ronda mályvaszínű csomagolás, ráadásul amerikai, ráadásul angolos image-ra kacsintgató névvel, ráadásul nem normál, böcsületes mennyiség, hanem 45 gramm, aminek aztán se füle, se farka az én magyar (hamarosan: európai) fejem számára.
A bolt előtt, a járdán kibontva (én legalábbis ott szoktam) pont ideálisra vágott, meglehetősen egyenszínű dohánydarabkákat találunk. Morzsolgatni nem kell: jenki barátaink ezt becsületesen elvégezték. Az illata felettéb bíztató, de ennek már nem dőlünk be. Elég dohányt láttunk már, aminek a zacskós illata jó volt, az íze meg pocsék. Ami hamar föltűnik a dohányt kurkászva: van rajta egy kékes, viaszosnak tűnő árnyalat. Ez egy igen érdekes felfedezés, mert a viaszosság végigvonul a dohány egész életútján: érezni szívás közben, és a szobában maradt illatán is.
Égési tulajdonságait lehet kritikával illetni, például hogy minden előzetes figyelmezető jelzés nélkül, szívrohamszerűen alszik ki. (Egyébként: az vesse rá közülünk az első követ, akit ha meggyújtanak egy gyufával, egyenletesebben, nyugodtabban ég, s nem alszik ki két órán belül.) El kell ismerni, hogy a tömet végére veszit az elején érezhető, csak egy tizenhat éves lányéhoz hasonló elragadóságából, de ezzel sajnos a jó dohányok között sincs egyedül.
Pár szót a viaszosságról: engem az egészséges szilva, szőlő héján érezhető enyhe viaszrétegre emlékeztet. Ha a gyümölcsök ízét is figyeljük, akkor egyértelműen a szőlőt kell említeni: különös módon a kék és a fehér szemekre egyaránt asszociálhatunk. Érdekesség, hogy elpusztíthatatlanul jelen van benne egy halvány világoskék íz benne. Nem tudom másképp megfogalmazni: ennek a dohánynak van egy kis halvány világoskék íze. Tessék a szőlőszemek viaszosságára gondolni, és akkor összeáll a kép. Meggyőződésem, hogy az édes dohányoktól idegenkedők jó része is el tudná fogadni: a kellemetlen szörpösségnek nyoma sincs.
A Prince Albert’s igazi estélyi dohány. Ez magyarázza, hogy bár vonzóságára nem lehet panasz, az embernek a zacskóba bámulva nem támadnak olyan gondolatai, hogy bele kéne vetnie magát a dohányba, lubickolni kéne benne meztelenül, és ölelkeznie kéne vele, hogy minden porcikájával érezhesse. Ünnepélyesség van benne, elegancia, stílus, azonnal jelzi: ő valamit nagyon tud. Simulékony, és nagyon ügyes.
Színházba menet őt kell szívni. Egy alkalommal egyedül voltam a Toldi moziban: erre a dohányra gyújtottam rá, és nem bántam meg a választást: az élmény, hogy az ember a moziban nézhet egy jó filmet, s közben egy jó pipából egy jó dohányt szív, felettébb ünnepi volt. És természetesen egy jó adag huncutság is volt a pillanatban, ami a Soft Vanillának megintcsak elvitathatatlan sajtája.
Huncutság, ügyes báj, fiatalos, tiszta elegancia és őszinteség. Mint egy szőke lány, valahol tizenkettő és tizenhat között, akit az ember perceken át figyel, miközben ő nevet, mosolya ragyog, a bőrén látszik, hogy alatta elevenség, mozgás, öröm van, és nem lehet másra gondolni, mint hogy Istenem, hányan fognak éjszaka sírni a szerelemtől ez után a lány után. De nehogy bárki is valami csacska cicára gondoljon! Ez a lány, Princessin Vanilla, a vérében hordozza az előkelőséget, olyannyira, fölösleges és nevetséges volna ezt bármivel, akár tudatos viselkedésével jeleznie. Ha ő felnevet, ha fejest ugrik a folyóba, vagy ha csak néz valakit szemeivel, egyértelmű, hogy ő nem akárki. (És a hülye gyártó egy szakállas hivatali tisztiszolgát rajzoltatott a borítóra…)
A háttér, a környezet a város közösségi helyei: este, éjszaka, ha terekről, kávézók teraszáról van szó, akkor természetesen elsősorban nyáron. A Black ambrosiáról is azt írtam, hogy szabadtéri - nyári, éjszakai dohány, de az falusi, vidéki éjszakára vonatkozott, a Prince Albert’s-hez pedig nekem leginkább az alkony utáni, kivilágított Andrássy út ugrik be, az Operával. Idealizálva, tehát benzingőz és autólárma nélkül.
Fontosnak tartom még, hogy a Soft Vanillának van egy testvérhúga is, a Cherry Vanilla, s kettejük között bizony meglepően kevés különbség mutatkozik. A Soft Vanillát is, ha egy kicsit jobban megsímogatjuk, s ruhája alól fölsejlik világos bőrének illata, könnyen felfedezhetünk egy kis cseresznyeillatot. (A nyak, váll tájéka, esetleg a térde, vádlija -természetesen itt már nem a tizenkét, hanem a tizenhat évesről van szó.) S bár Cherry Vanillát meglehetősen rég szívtam, arra emlékszem, hogy jó pár légyott után vettem (újra) észre a tasakról, hogy nem ugyanazt a kisasszonyt szivogatom, mint korábban.
Mindezek után félve írom, hogy arra viszont nem esküszöm meg, hogy volnának olyan mélységei, ami miatt az ember raklapszámra spájzolna be belőle. Egy testvérem a pipában egy ízben azzal hívott föl, hogy ha nem szívtam még Prince Albert’s-et, akkor rossz híre van, mert még nem szívtam dohányt.
Teljesen érthető. De az is, hogy ha valaki egyvégtében szívja végig, akkor nem rohan második csomaggal venni. Ha szép lassan szívja el, közben más dohányokkal is kedvét töltve, akkor viszont már meglepő, ha azt mondja, részéről a kapcsolat lezártnak tekinthető. (VM)