Nightcap

"Ízre, főleg miután egy kissé megszoktam fogyaszthatónak minősitettem (no nehogy már pipás életem eddigi legdrágabb dohánya a felbontás után a kukában végezze!). Sőt! minekutánna úgy 1:2 arányban Radford's Wild Honey-val kevertem, egy igazi mélyjáratú nehézcirkálot kaptam, bár a latákia így is nyomát hagyta a füstön..." (Zeinstein)

"...bár könnyű, esti dohánynak szánják, erős latakia ízével és nem kimondottan "hölgybarát" illatával nem vált a kedvencemmé..." (Dr. Grabow)

"...mellbevágós hatása amint mondod a Latákiától van, ez adja fanyar, átható illatát, ízéhez az öreg, mély, robusztus jelleget. Van azonban még egy féle dohány benne, ami ezt a darabos robusztot lekerekíti, s különlegesnek ható testességgé változtatja, ami, -kb ahogy írod- kellemes meglepetessé, igen finommá teszi; a Perique. Ez egy extrém fajta több szempontból is: ha értesüléseim nem tévesek, hát csak Louisiana államban, relative kis területen, kőrnyéken terem meg, méreg drága. Lassan ég, semmi más fajtákhoz nem hasonlíthatóan finom, exotikus ízü. Ráadásúl szakértők szerint a világ legnagyobb nikotin tartalmú dohánya." (Leonidas)

"Küldök egy pár dohányleírást, próbálom leírni kicsit másképp - nem összetevők és vágási mód alapján- hanem szakácsként és "evőként". Benyomásokat, érzéseket emlékeket.
Szilveszter koradélután, baráti társaság "Four Roses Bourbon" whiskey. Vacsora előkészítés és elkészítés.
- Gyömbéres fácánleves
- Pecsenye libamáj almával és Calvadossal - csak úgy kóstolni az íze kedvéért.
- Szarvas ragu erdei gombás, tejszínes, mustáros raguval + friss kakkukfűvel bolondítva, tócsnival
- Vegyes rétes.
Mindezek mellé a Bourbon folyamatosan. Felmerül a kérdés, mi legyen a tömet tárgya. Klasszikus formájú Liverpoolból egy egészséges tömet Night Cap. Szerintem ezt a dohányt erre találták ki, markánsan lágy és férfiasan meggyőző. Közben nézni a tűzijátékot. Szép befejezése az évnek." (Crowe)

Jó ez a Nightcap.
50% latákia bazaltos-fűszeres mélysége kőkeményen, körbetekerve némi savan keleti dohányok selymével, és mindez kellemesen belekeverve a hajdanszőke, érlelt virginiák szénabokrába, miközben a perique holmi szellőszellemként átszövi az egész teremtést, hogy muskotályosan gyümölcsös illatával már a doboz kinyitásának pillanatában éreztesse jelenvalóságát.
Uraim és Hölgyeim, a Dunhill Nightcap körülbelül pontosan a legerősebb dohány a piacon mind nikotintartalom, mind ízintenzitás szempontjából. Annyira angol dohány hogy már szinte aromatiknak tűnően ízes - az ízléstér szinte visszagörbül önmagába, litér.
A perique veresborban párolt őszibarack-illatával zseniálisan harmonizál az égő eukaliptuszerdőt és középkori füstösséget ötvöző bűzű latákia. Tisztára single malt viszkasz illatú, tőzegláp, klémor, hegylakó.
Nem igazán tudok róla mit írni, ahhoz talán túl jó hogy igazán megfogalmazható legyen. Múltját tekintve egyszerűen a legnagyobb. A jelenlegi trend a pipadohánypiacon (mekbárenék és mások szerint) a lightos-aromás, "egészségesebb" dohányok fogyasztása, bár már érzékelhető egy ívelés a "könnyed, de angolosabb" keverékekig - csekaut pölö danpipe 2003 elktronyik verzióját, egy csomó új "nyers" flake van benne.
De mi ne törődjünk a piaci trendekkel, tömjünk meg egy közepes pipát jól Nightcap-pel, készítsünk a közelbe egy pohár kőkomoly olasz perkelésű kolumbiai kávét meg egy pohár jobbféle skót viszkaszt, és. (Shai Hulud)

Dunhill Nightcap: a fekete sámán. Shai Hulud pipatársam után nehéz érzékletesebb leírást adnom eme ínyencségről.
Minden kertelés nélkül, a közepébe vágva: Alfred Dunhill bácsi hálósipkája a királyok dohánya, a dohányok királya. Ez az a dohány, mely az összes gyakorló pipás repertoárjában helyet követel magának, erősen gyanítom, hogy Őszentsége sötétkék fémdobozából még a latakiás keverékeket kevésbé kedvelő pipatársaim is őrizgetnek egyet valahol a táskájuk mélyén, és időnként szomorúan állapítják meg, hogy „milyen kár, hogy nekem ez túl erős”. Persze, erős dohány, sokak szerint a legerősebb, de szerintem ez csak ízhatást tekintve van így, nekem bármilyen meglepő: „nikotinilag” nem olyan vészes. Pedig a latakiás dohány az, mely nem veszít az ízéből akkor sem, ha szentségtörő módon leslukkoljuk, így én bizony nem tudom megállni, hogy megmutassam időnként a passzívan beszívott cigifüstön pácolt tüdőmnek azt, milyen is a latakia és a perique (mit ne mondjak marha finom), de érdekes módon, nem szédülök meg ilyenkor tőle olyan nagyon mint anno, amikor kamasz koromban soha nem bírtam igazán leszívni a cigarettafüstöt, teszem hozzá szerencsére, mert így lett belőlem viszonylag fiatalon pipás. Kezdőknek azért nem ajánlom ezt a dohányt, feltéve, ha eddig nem dohányoztak, vagy „1mg-kutyifüle” cigiket szívogattak, a szivar, és a sodrós cigaretta híveinek viszont szinte kötelező (Shai Hulud és jarlaxe tudnának erről mesélni…).
Az első ismerkedés a Nightcappel kissé becsapós. Amikor felnyitjuk a dobozt nagyon intenzív latakia illat csapja meg szűz szaglóhámunkat. Mint amikor Józsi bácsi olyan erősen megfüstöli a sonkát, hogy az asszony, és egyéb fehérnép még véletlenül se tudjon fogyasztani belőle. Talán tartunk tőle, hogy ez annyira latakiás, hogy nem érzünk majd benne semmilyen más ízt, mint a másik végletnél, amikor a „generálszósz” elnyomja a dohány ízét. „Lehet, hogy ez most rossz lesz, de legalább büszke leszek magamra, ha el tudom szívni” - valami ilyesmi jár a fejünkben, amikor először tömjük a pipánkba, hogy azután már abból a pipából ne is tudjunk mást pöfékelni. De nem. „Kissé erős, ámde jó”- állapítjuk meg az első tömet után. Aztán ebből hamar beszerzünk egy dobozzal, ilyen kell, hogy legyen nekem is, még ha nem is fogom túl gyakran szívni. Aztán a 3.-4. tömet után bújnak elő igazán a latakia fanyar füstössége mögött a dohány remek ízei, a perique ugyanis igen finom dohány, annak ellenére, hogy állítólag a legerősebb a világon, édes jellegű, persze ez komoly, testes édesség, nem olyan gyümölcs-vaníliaszószos ”dán jellegegű, médin germani” típus.
Az elején azt írtam, hogy királyi dohány. Ezt a minőségére, és a presztízsére értettem, a Nightcap hangulata viszont nem túl arisztokratikus. Az ősi természet vadsága jut róla az eszembe. Igen, sámán ő, teliholdas éjszakán, koromfekete ruhában, méteres lángokkal játszva, akinek az a feladat jutott, hogy az emberek, és az anyatermészet között közvetítsen. Ez a dohány az összes őselemet magában hordozza. A latakia illata és színe földanya: belőle sarjadt ki minden élő, így a dohány is, és annak egyetlen kivételezett fogyasztója, az ember. A perique illata, és a doboz színe vízanya: ő adja földanya termékenységét, lágyítja fanyar, testes ízeit, felfrissülést ad nekünk. Tűzanya tartja izzásban a dohányt, nélküle nincs élvezet, a dohány tárgy marad nélküle, ha okosan bánunk vele, tűzanya egyesíti a dohányt levegőanyával, kékes füst formájában, melyet rövid időn belül teljesen elfogyaszt levegőanya, és a dohánynak csak az illata marad benne.
Sokan azt mondják, a latakiás keverék ízei igazán télen jönnek ki. Nos ezt a nézetet én nem osztom. A latakia az, ami nekem minden évszakban finom. A napszak viszont valóban nem mindegy. Én a Nighcapet leginkább egy jó kiadós vacsora után tudom értékelni, de semmiképp nem elalvás előtt, ahogy a neve alapján gondolnánk. Füstjének illatára minden bizonnyal legtöbben azt mondanák, hogy ez aztán egyáltalán nem hölgybarát. Meglepő, de eddig nekem senki nem panaszkodott különösebben az illatára, egy hölgy még kellemesnek is találta, csak az unokabátyám (régebben nagy világoskék pellmell rajongó) mondta azt rá, hogy: „Eeej de érdekes szaga van ennek a pipadohánynak”. Igen valakinek örökre csak érdekesség marad, de aki rá tud állni a hullámhosszára, az az ősi természet rég elvesztett harmóniájából, az univerzum állandónak látszó, ám mégis folyamatosan változó titokzatos világából kap egy kis ízelítőt. A NAGY NIGHTCAP mellett könnyen megérezhetjük, milyen kicsi is az ember, és bár az élet fanyar ízű gyakran, mégis szép. (Tom Dunhill)