Nehéz elfogulatlanul írni kedvenc dohányomról, ezért meg sem próbálom. Amikor először nyitottam ki, majd? hanyat estem: a dohánynak markánsan és félreérthetetlenül olyan szaga volt, mint gyermekkorom rettegett cukorkájának, a ?medveszarnak?. (Ismertebb néven: medvecukor.) Mindegy, gondoltam, hiszen szívtunk mi már Helikont is, hogy Isten bocsássa meg.
A csomagolás a szokásos MacBaren uniformis, kivételesen illik a tartalomhoz. A fülszöveg meglehetősen szófukar, olyan megrendítő információkat tudhatunk meg belőle, mint hogy ?gondosan válogatott virgina és burley? dohányokból készült, és hogy egyedülállóan különleges és lágy íze van. Láttunk már rosszabb ajánló szövegeket is.
Beleturkálva jó nedvességtartalmúnak, de kicsit nagy szeműnek találtatott: kisebb fejű pipákban nehezebb elügyeskedni. Hanem rágyújtva egészen elbűvölő élményben volt részem. A Black Ambrosia lágy, kedves és játékos, símogat, kényeztet, de néha kimondottan cicázik az emberrel. Nem lehet megunni, én talán leginkább Juliet Binochet-hez hasonlítanám, fekete ruhában, csatos cipőben, virággal a kezében. Mint aki enyhülést, gyógyulást, örömöt, de akár (ezek jegyében) édes és bódult halált is adhat. Ha a Black Ambrosia nővé változna, az ember fia, mint viaszbáb a napviharban, úgy olvadna el a nézésében, a szelíd, szerető mosolyában, és boldog volna. Ez volna az a nő, amihez nem szabad buja vágyakkal fordulni, de ezt bárki azonnal és őszintén belátná, őt csak szorosan átölelni és így egy nagyot sóhajtva megpihenni kell. Egészen bizonyos vagyok például abban, hogy ha nő volna, a bőre fehérségének lenne egy enyhe kékes árnyalata, amit a dohány füstjéből is látni lehet. S a haja illata! Markánsan önálló ízvilág, határozottan elkülönül a generálszószos, a latakiás és az "egyszerű" dohányoktól, én legalábbis még nem találkoztam rokonával. Édességében is komoly, sziruposságtól mentes, erről nem szabad megfeledkezni, különösen a hozzá tartozó zene megválasztásában. Az újragyújtást viszonylag jól tűri, de volt már dolgom meglepően harapós tömetekkel is. A legcsodálatosabb nőknek is vannak rossz napjaik, ezt mindnyájan jól tudjuk.
Érdekes tulajdonsága, hogy bár a vonatutazás az egyik legideálisabb alkalom a pipázásra (lábat föltenni a szemközti székre, könyv az ölben), a Black Ambrosiához a vonat valahogy mégsem illik. Zenéje a skandináv spirituális metál (kései Burzum), esetleg a feszültségtől, bánattól teli Lajkó Félix (Live at academy, Lőrinszky Attilával.)
Itala a tej, ez minden vitán fölül áll. Aki kételkedne, az nézze meg alaposan a markáns, a végtelenség színéből érkezett kékes árnyalatot a dohány füstjében, (azt hiszem, ennek a dohánynak a legszebb a füstje!) illetve a vaníllia-szerű feketés szemcséiben. Ehhez tejet kell inni, az anyaság, a gondoskodás és az erotika italát. (Lásd fentebb: a nővé testesült dohány bőrének színét.) Igazi időpontja a késő nyári éjjel, amikor a meleg éjszakában az ember a távoli hangokat hallgatja, és csordultig van telve a szíve. A fák lombja foltokban villanyfényben áll, és a levegőnek, mintha valami varázsszerrel volna elkeverve, olyan illata van. Természetes, hogy sötét, bordóra vagy feketére pácolt pipából illik szívni, hogy homokfúvott vagy polírozott, az azt hiszem, talán mindegy. Nem annyira társas dohány, és ezt nem a külső illata miatt mondom, mert arra sem lehet panasz. Ez a dohány egyedüllétet kíván, mert befelé fordulásra, figyelemre késztet. Akinek régi bánata van, és pipáját kitisztítva egyedül, magát ölelve alszik el, az Black Ambrosiát szívjon. Aki Black Ambrosiát szív, az nem fél a haláltól, mert a halált valami buja, gyönyörűséges alélésnek fogja érezni, és nyugalom költözik szívébe. Olyan lesz, mint egy mély, sötét, mozdulatlan vizű hegyi tó, tiszta és megzavarhatatlan. (VM)