Mesterem a pipában úgy ajánlotta az Amphorát, mint pár éve még igen közkedvelt dohányneműt. Talán a negyedik zacskó volt, amit pipás életemben vettem.
S majdnem az utolsó is.
Szemre világos, bár kissé sápadtnak tűnő színe van, egy-két flake-es darab van csak, nem kell sokat morzsolgatni, beleszagolva azonban már egyértelműen fölkelti az ember veszély-érzetét. Ha pipás nem hallgat a megérzéseire, és rágyújt, hamarosan megtanulja, hol lakik a magyarok Istene. Amikor az első tömettel bajlódtam, azt hittem, hogy Vauenem most kezdi hiányolni a kiégetést. Szívtam, rendületlenül és elszántan, mint egy azbesztszájú vallási fanatikus, de nem lett jobb. Az első negyed óra szimplán nem volt finom, amit tekinthetünk ízlés dolgának is, azonban a tömet felétől a purgatórium kínjai szabadultak rám. A dohány elvesztette minden olyan jellegét, amiért szeretni lehet, helyükbe agresszív, rosszindulatú ízek tolakodtak, melyek megkínzott nyelvemen hamarosan egyetlen pokoli érzetté olvadtak össze. A zacskó feléig jutottam, ezt lehet kitartásnak, de együgyű ostobaságnak is tekinteni. Már azt gondoltam, hogy megint be lettem hülyítve: elhitették velem valamiről, hogy jó, mert olyan hangulatosnak, meghittnek, nyugodtnak mutatkozik a pipázás, közben pedig, lássuk be, hogy nincsen ennél nagyobb borzalom. Inkább szívom egy Wartburg kipufogóját, az legalább az, aminek elsőre is látszik.
Az Amphora képes volt a szájam izelőlbimbóin kívül kiégetni emlékezetemet is: nem tudtam többé fölidézni a korábban elszívott több csomag Golden Blend?s Vanilla és Prince Albert Cherry Vanilla ízét, pedig azok pompásak voltak, minden vitán fölül.
Aztán, már éppen a végzetes döntés előtt, hogy leteszem a pipám, és soha többé nem hiszek pipásnak, valaki megkínált egy tömet MacBaren Black Ambrosiával, ezzel megmentve végleg a különböző pipa és dohányboltok számára.
Sajnálom, hogy nem tudok többet mondani az Amphoráról, az ízéről, mint hogy maga a borzalom. Mesterem, aki bármit képes elszívni, a lehulllott avartól kezdve a Club dohányig, a maradék fél tasakból csak három tömetet tudott elpipázni.
Ha az Amphorára gondolok, egy kép van előttem: valahol az egyik bukaresti főútvonal mellett a sáros, poros, szemetes, megkínzott gyepen egy fűnyíró halad, keresztül a műanyag poharakon, csikkeken, ólommérgezett gizen-gazon. A dohányipari munkás időnként megáll, féloldalra fordítja a fűnyírót, kőműveskanállal levakarja az aljáról a túlnyomórészt növényekből álló kulimászt, és egy nagy "Gondosan válogatott, fínom Amphora dohány, 1. quality" feliratú zsákba csapkodja. (VM)

Erről a dohányról már találtam leírást itt az oldalon, de számomra ehhez a dohányhoz elég méltatlannak tűnik. Ezt a dohány először fémbetétes pipában próbáltam ki. Egy tömet elég volt, és már raktam is el egy dobozba, mert én is elég borzasztónak találtam, csípett rúgott harapott…De egy pár hónap múlva vettem egy 9mm-es szűrővel ellátott Adventure pipát. Éppen elfogyott kedvenc dohányom egy jó vacsora után, amikor kezem ügyébe akadt az Amphora Mild Aroma. Gondoltam kipróbálom szűrővel, hátha úgy valamivel másabb képet mutat. És nem kellett csalódnom. Nagyon finom íz-élményben részesültem. A szűrő hatására (meg talán a 2 hónap szikkadás…) minden kellemetlen hatását elvesztette a dohány, és csak a pozitív dolgok maradtak meg. Ízében érezhetővé vált a nagyon finom válogatott dohányok eredeti aromája, és az enyhe Cavendish aroma. Talán egy kellemes szivarra emlékeztet leginkább így az íze. Egy szivarra, ami még csak az elején ég, és csak a legerőteljesebb finom íz-élmények jutnak el hozzád. Egy pohár 2000-es Soproni Kékrankos Rosé nagyon jó választásnak tűnik mellette. A durvára vágott dohány ellenére szinte az utolsó szippantás is porig ég a kazánban. Ez a dohány mindig megtalálható már az otthoni pipatóriummomban, és egyik kedvencem lett. (Cimbali) (2005. június)